Hívták Maszeknek, Szamarasnak, végül a Pónilovas Lacika név ragadt rajta. A 72 éves Mihály László március 15-én vehetette át a díszpolgári címet Szél István polgármestertől. A község közismert és szeretett lakosának élete sok-sok munkával telt, folytatva a családi hagyományt.

László Csicsatéren született egy 300 éves tanyába, parasztcsaládba, ő maga is földműves munkát végzett gyermekkora óta. Amint hazaérkezett az iskolából, lecserélte a tiszta ruhát, és mezítláb terelte a libákat, meg a birkákat. Ahogy cseperedett, jött az aratás. A nagyobb gyerekek hajtották a lovakat, a kisebbek pedig a kévét hordták össze keresztekbe. Aztán jött a kukoricatörés, a trágyahordás.

1959-ben, amikor beütött a téeszvilág, betagosítottak mindent. Mikor elvitték az utolsó lovat is, megfogadta, hogy nem fog a kezébe gyeplőt, de nem sokkal azután, hogy bekerült a szövetkezetbe, kocsis lett. Sokat kellett dolgoznia, még a lánya születésekor is beosztották kanászkocsisnak, így ahelyett, hogy az újszülöttet megnézhette volna, trágyát hordott a kanásztelepről.

1972-ben költöztek be Székkutasra. Ekkor már özvegy volt, a lányát a szülei segítettek nevelni. 16 év után került össze Lencse Erzsikével, akivel 30 esztendeje élnek boldog házasságban.

A betelepüléskor már volt szamara, és kevés volt a fuvaros a községben. Mikor például idős embereknek 2-3 mázsa szenet kellett szállítani, szóltak: „Gyere, Maszek!” – és ő ment. A téeszben ledolgozott nyolc óra után a szamarakkal fuvarozott második műszakban. „Nagyon tudni kellett velük bánni, de hálás jószágok voltak” – emlékezett vissza.

Kovács Imre agronómus hívta fel a figyelmét a Szántódpusztán rendezett póniló árverésre. Innen is, onnan is kapott egy kis kölcsönt. A kiválasztott sárga ló árát nagyon felsrófolták, így aztán óvatosabb lett, a következő kiszemeltnél nem licitált, csak amikor már vissza akarták vezetni. Így 32500 forintból vette meg az első póniját, a Fakót. A székkutasiak jóságából tudta hazahozni. Egyik adta az utánfutót, másik az autót. Budapestről a két szamár árából szerzett még egy fekete pacit, és a kis lovakkal szállította a szenet. Mikor május 1-jén befogott a hintóba, és a lányával átkocsiztak Vásárhelyre, nagy szenzáció volt, mivel akkoriban nem sok pónit lehetett látni.

Aztán Kucsora István meglátta egy lóversenyen, és rávette, hogy hajtson fel a pályára. Ő maga ült fel hátul a kocsira, hogy irányítson. Így kezdett el Pónilovas Lacika lovas versenyekre járni. Nyolcszor volt Pusztaszeren, és mindig „lábon” ment. Mindszentre, Orosházára vagy Vásárhelyre is mindig kocsival hajtott át.

Nyugdíjba vonulása után is folytatta a fuvarozást. A gépkorszak miatt a szállítmányozásban már nem kellettek a lovak, de a dudva- és takarmányhordásra nagyon jók a kis pónik. 50 aranykoronás földön gazdálkodik, tehenet is tart.

Amikor értesült arról, hogy a képviselőtestület milyen elismerésben részesíti, úgy gondolta, nem érdemli meg ezt a kitüntetést. Mikor a díszpolgári címet nemzeti ünnepünkön átvette, nagyon meghatódva köszönte meg. Hálás azoknak, akik erre a kitüntetésre felterjesztették, és akik odaítélték neki. A székkutasiakra is szeretettel gondol, hiszen állítása szerint, ha a lakosság nem karolja fel, sehol nem lenne.

Kokovai Péter