Székkutas - Egy patkóért 25 forintot kapott annak idején a székkutasi kovácsmester. Maczelka György 1942-ben szegődött el inasnak, de ma, 86 évesen sem tétlenkedik.

Évtizedekig reggel 5 órától késő estig a kovácsműhelyében dolgozott a székkutasi Maczelka György. A szokás nagy úr, hiszen a nap jelentős részét manapság is itt tölti – mondja kedélyesen a 86 éves szakember, miközben körbevezet birodalmában. Ez az üllő közel 60 éves, a kézzel „vezérelt" fújtató már ritkaság – mutatja régi munkaeszközeit. Ez a patkó muraközi lóra való, ez a kisebb pedig igényes kialakítású – sorolja fáradhatatlanul az idős kovácsmester, aki az 1950-es évek végén építette műhelyét.

– 1942-ben szegődtem el inasnak a székkutasi Tóth Sándorhoz, akihez a vásárhelyi tanyavilágból és Orosházáról is hordták patkolni a lovakat. Szerettem a hátasokat. Ezt a munkát csak az csinálhatta, aki kedvelte a lovakat – jegyezte meg a férfi. A műhelye előtt még ma is megtalálható az a két oszlop, amelyek közé kikötötték a jószágokat. Volt, amikor naponta öt lovat is megpatkolt, ami nagyon jónak számított. Nehéz fizikai munka volt, éjszakánként nem kellett altatni – jegyezte meg nevetve Maczelka György.

A szeszélyes lovakkal is meg kellett küzdenie. Nem egyszer előfordult, hogy megrúgta egy nyugtalan állat. Ezeket úgynevezett pipával, egy kötélre erősített fadarabbal próbálták megregulázni. Egyszerűen rátekerték az orrára – magyarázta.

Az 1960-as, 70-es években egy patkóért 25 forintot fizettek Maczelka Györgynek, aki szerint sokat kellett dolgozni a megélhetésért. Mesterként egyetlen tanulója sem akadt. Úgy vélte: pontosan azért, mert nehéz kenyérkereset volt. A kovácsmester – akinek munkáját a székkutasi önkormányzat korábban díszpolgári címmel ismerte el – azt is elmondta: miután egyre kevesebb lovas kocsi járt az utakon, kovácsoltvas kerítések készítésével kezdett foglalkozni, de gyártott kerti szerszámokat is. Utóbbiakkal most is szívesen foglalkozik.